Hello Baby

A biztonság kedvéért csinált egy tesztet (CA125 tumor marker teszt), ami a petefészek rosszindulatú elváltozásainak lehetőségére, hajlamára ad némi választ.

Az eredményem kb. 10 %-al a felső határértéket meghaladta. Az orvos azt mondta, hogy megműthet, de mivel nem igazán lát nálam bal petefészket és ha a jobb oldalit kinyitja és ki kell venni, akkor nem lesz saját gyerekem. Mondta, várjunk még vele, lássuk mire alakul. Úgy is havonta monitorozzák a ciklusom, ha nőne, rögtön tudunk lépni. Emellett az endometriózisra is pozitív a CA125 tumor marker teszt, így lehet, hogy nekem is az van.

Folytattuk tovább a kezeléseket, a képletem nem változott.

A sokadik hormonkezelt hónap után 2010 novemberében, mint már előző cikkemben írtam, talált nálam egy polipot. Teljesen megrökönyödtem, az meg mi? A méh felszínét fedő nyálkahártya túlburjánzása, ami jóindulatú elváltozás, de meg kell műteni - azaz ki kell kaparni -, mert magától nem húzódik vissza, csak tovább nő.

A polip hormonálisan érzékeny, azaz elképzelhető, hogy a kapott hormonok következménye volt. Gondolkodási időt kértem a műtét előtt, mert finoman szólva rettegek az orvosi beavatkozásoktól és a doktor úrban akkorra már egy csepp bizodalmam sem volt.

Még a polip felfedezése előtti hónapban kértem ki Tömösváry doktor úr véleményét az ügyemben, aki a II. Nőgyógyászati Klinikán dolgozik. Abban maradtunk, hogy fejezzem be azt a ciklust az ÁEK-ben és a következő hónapban már kezdjek nála. Az alapos kivizsgálások után viszont, a műtétet javasolta. Addigra már az újabb CA125 teszt még rosszabb eredményt mutatott. Emellett jó volna tisztán látni, hogy mi van odabenn és nem vaktában lövöldözni erre, meg arra - mondta.

Nagyon féltem. Nem is lehet leírni, mert a rettegés erre gyenge kifejezés.

Gyerekkorom óta ódzkodom az egészségügyi beavatkozásoktól. Az injekcióval már csak-csak megbarátkoztam a 34 év alatt valahogy, a vérvételekkel is az elmúlt 2 évben (pedig az első alkalommal pityeregve ájultam el, mert úgy felhergeltem magam, hogy leesett a cukrom), de valahogy belejöttem a több, mint 100 alkalom alatt. Sőt még az injekciót is beadom már a hasamba (hát az első ilyen eset is egy szép történet lenne J, mert ugye bár az ember ösztönből nem igazán szúrja magát hasba és általában a szerető férj sem rajong a lehetőségért, hogy fájdalmat okozzon a kedvesének). Valahogy csak túléltem az ultrahangos petevezeték átjárhatósági vizsgálatot is (igaz nem volt könnyű, mert ott is elájultam – de hát nem is én lennék J -. Talán leesett a cukrom a nagy izgalomban, nem tudni, de az orvos szerint a több ezer betege közül én lennék az első, aki nem érzett semmit a vizsgálatból, mert olyan állapotba került, mint aki teljesen be van lőve), de egy műtét, az százszor rosszabb lehet.

Rettegtem az altatástól, - az intubálásról nem is beszélve-, rettegtem, hogy megvágnak, hogy turkálnak a hasamban, hogy mire kelek fel – esetleg kipakolnak - és mit csinálnak velem, úgy hogy én magatehetetlenül fekszem a műtőasztalon. Napokig sírtam itthon és próbáltam megúszni valahogy a dolgot.

Majd az ÁEK-ben Dr. V.M. felfedezte a polipot és ő is műtétet javasolt.

Nem volt kérdés, hogy megyek Tömösváry doktor úrhoz, hogy ő mit mond.

A polip pedig egész szépen megnőtt a néhány nap alatt, amíg én vacakoltam és a tesztek is még rosszabbak lettek. A polip miatt mindenképpen meg kell műteni és a képlet is nagyon aggasztó –mondta.

Így már nem volt kérdés, hogy igen vagy nem csak az, hogy mikor.

December 13-ra van leghamarabb időpontunk - mondta a doktor úr és az a ciklusához is megfelelő lenne. Mert ugyebár nem lehet akármikor elvégezni a műtétet.

Január már nagyon messze van, nem lehet halasztani.

Az előtte lévő napokra tömve volt a műtő és 14-re is, mert az volt az ünnepek miatt 2010-ben az utolsó műtét nap (persze sürgősségi eseteket csinálnak, de felvenni nem vesznek fel előre senkit). Persze december 13-ra nem mertek sokan vállalkozni (rajtam kívül még ketten), pedig hétfőre esett, ezért is volt ott üres hely. A családom persze teljesen kész volt, hogy pont 13-án? Én meg úgy voltam vele, hogy pont le…om, amikor pont leginkább azon idegeskedem, hogy hogyan élem túl ezt az egészet.

Nagyon gyorsan peregtek a napok és én egyre jobban féltem. December 10-én pénteken el kellett menni, hogy felvegyenek műtétre, de mondták, hogy utána valószínűleg vasárnap délutánig hazaengednek.

Ez egy szörnyű nap volt! Bejelentkezés, majd 6 órát vártunk míg minden vizsgálatot megcsináltak. A baj csak az volt, hogy az osztály aulájában kellett várakozni és ott tolták ki és be az embereket műtétre. És ezt hat órán keresztül néztük. Van aki halál sápadt, van aki sír, van aki nyög amikor kitolják – szörnyű látvány.

Szerencsére hazaengedtek és itthon be is nyugtatóztam magam, mert kezdtem megint túlpörögni és kiakadni.

És eljött a vasárnap délután, amikor be kell menni a kórházba…gondoltam lesz ami lesz, reggelig lehet, hogy valahogy majd csak megmenekülök.

Bementünk és némiképp megnyugtatott, hogy a pénteken szerzett új szintén műtétre váró barátnőm is ott van. Bár külön szobába raktak minket.

Sokat vacakoltam, hogy az ezt követő történetet leírjam-e, mert nem túl szakmai, de mivel az ismerőseim ezeken jót derültek, úgy gondoltam legalább oldom a feszültséget és a negatív hangulatot és talán Neked is csalok az arcodra egy kis mosolyt vele. :) 

Nem volt nagy tapasztalatom a kórházi szokásokról, ezért én rögtön otthonosan át is rendeztem a körletemet, felvettem a házi ruhámat és neki álltam újságot olvasni, no meg jóízűen megvacsorázni, amíg még lehet. Majd látom, hogy az újdonsült barátnőm köntösben, fél csupaszon araszol a folyosón, egy WC papír tekerccsel a kezében. Kérdeztem, hogy nálatok nincs mellékhelység a szobához? Mire ő – dehogy nincs, beöntésre megyek.

Sajnálkozásomat ecseteltem, hogy szegény még ezt is kell neki, mire felvilágosított, hogy nyugi neked is kell. A szemeim kikerekedtek, hogy na ne, ezt nem is mondták, erre fel sem vagyok készülve. Kb. 2 perc múlva meg is jelent a nővér, hogy mit falatozom itt ilyen jóízűen, menjek, beöntés. Felvettem a köntösöm, magamhoz kaptam egy WC papír tekercset, mert láttam, hogy ugyebár más is viszi.

A nővér jót nevetett rajtam. Ramóna, maga szerint lesz lehetősége és ideje le fel húzogatni a nadrágját és a fehérneműjét? Tanácsolom, hogy vegye le és csak egy köntöst öltsön magára. Majd elindult a WC-k használatának beosztása, mert ugyebár elég kellemetlen, ha beöntés után nincs a közeledben szabad WC. Engem a szomszéd szobába osztottak, mert a mi mosdónkat a szobatársam kapta. A szomszéd szoba ahol nekem majd meg kell próbálni kulturáltan elvégezni a feladatom, tele volt látogatóval, pláne férfiakkal. Gondoltam ez szép menet lesz. A pofámról leég a bőr, ha kijövök majd a mosdóból.

Nem vacillálhattam tovább, mert én következtem. Se szó se beszéd a karomba nyomtak egy pillanat alatt egy injekciót, amit azt sem tudtam, hogy kinek köszönjek meg. Vérhígító volt, a műtét előtt adják.

Majd hanyattfekvés, egy kis vazelin és már bent is volt a 20 cm-es fapálca, rajta a csővel. Hát úgy éreztem magam, mint a Dr. Dolittle filmben a kutya, akinek a lázmérő a végbelében landolt. Hát fura és nagyon nevetséges helyzet, amitől úgy nevettem, hogy majdnem nem volt szükségem arra a WC-re. Sikerült baleset nélkül lemászni a vizsgáló asztalról, majd előírás szerint 5 perc szorítás (visszatartás) következett.

Hát én 2 perc múlva utat törtem a mi mosdónkba, a 78 éves Juli nénin keresztül, akinek éppen most támadt kedve egy kis zuhanyozásra. Nem érdekelt már engem a beosztás se, csak hogy mehessek J. A szobatársam még bírta és ez volt a szerencsém. Ezután következett a nyakig ….., amit azért már nem részleteznék, de talán gyerekkoromban voltam utoljára hasonló helyzetben, amikor a szüleim elfelejtették lecserélni a teli pelenkámat és én meg tornáztam egyet benne.

A "szarügy" annyiban biztos nagyon jó volt, hogy elterelte a figyelmünket, nem stresszeltünk, sőt olyan jókat nevettünk mindezen és persze egymás nyomorúságán, hogy egy idő után már tábor feeling alakult ki az osztályon.

Estére a nővértől kapott nyugtatót azért én suttyomban megdupláztam, talán el tudok aludni. Nem sikerült. Idegeskedtem és folyton a WC-t jártam. Hajnal 4 körül elfogyott a két tekercs WC papírom, így beszerző körútra kellett indulnom, hogy szerezzek valahonnan még egyet. Hát a büfé ilyenkor még zárva van. Találtam pár megmaradt tekercset az egyik szekrényben.

Szakadt kint a hó és én arra gondoltam, mi lenne, ha kiszöknék az ablakon. Leereszkedem a II. emeletről és futás. De elképzeltem, hogy jól néznék ki, fehér köntösben, a fenekemből lóg a WC papír, a fehér hóban meg látszik a lábnyomom és valami barna folt, így tuti rám találnának. A nagy gondolkodásban végül hajnali 5 óra körül végre elszenderegtem.

6 óra van! A mai műtétesek jöjjenek beöntésre! –csapódott ki a szobaajtó és rikácsolt be rajta fülsüketítő módon az ügyeletes nővér. Hát éhgyomorra, ezzel nyitni a napot már nem volt olyan vicces. Gondoltam, na erről aztán már tényleg nem volt szó, de mentem beállni a sorba és kezdődött az esti tortúra elölről. Az szép baleset lesz, ha műtét közben is még mindig menni fog a hasam.  – de később nem panaszkodtak rám J.

Azután felgyorsultak az események és csak történtek velem a dolgok.

Vizit, WC, rettegve himbálom magam az ágyon ülve, körömlakkot lemosni a kézről is, majd kötik be az infúziót. Hát a branül beszúrása az nagyon fájt. (Így utólag az volt a legrosszabb az egészben.) Majd épp hogy ocsúdom, mert arról volt szó, hogy 10.00-kor műtenek, 8.15-kor jön értem a műtősfiú, mert elmaradt az előttem lévő műtét. Akkor nagyon rossz volt, de így utólag azt gondolom a Jó Isten dobott egy mentőövet, hogy ne idegeskedjek tovább legyek túl rajta.

Pityeregve toltak végig a folyosón és nézték most azok, akiknek a holnapi műtétre volt felvételük. A férjem elkísért a műtő folyosó ajtajáig, de onnan egyedül vitt az utam tovább, magamat kellett bátorítanom. Gondoltam a doktor úr nehogy azt lássa már, hogy 34 évesen sírok! Visszafogtam magam. Az ismerőseim azt mondták, hogy bódultan és boldogan fognak a műtőbe tolni. Egyiket sem tapasztaltam.

A doktor úr viszont észrevette, hogy túl éber vagyok és kérdezte, hogy mit kaptam. Majd kiderült, hogy az 5 perce bekötött infúzió és gyógyszer még nem hathatott, így kért az altatóorvostól egy koktélt nekem. Na ettől aztán lett olyan jó kedvem, hogy már csak azt volt időm megfigyelni, hogy a 2-es műtőbe visznek (ami az egyik szerencseszámom).

A műtőt már nem volt időm úgy igaziból szemügyre venni, de olyan nagyon szép és modern volt és engem megszállt valami béke és a nyugalom…

...de ezt majd legközelebb írom meg, remélem visszatérsz elolvasni J