2011. május 27-én (pénteken) megjött a menstruációm, ami azt jelentette, hogy elkezdjük a lombik kezelést. :)
Minden lelet a kezemben volt (kivéve a hüvelyváladék megismétlésének eredménye - mert találtak benne valamit, amire antibiotikumot kellett szednem-) és abban maradtunk Paragi doktor úrral, hogy az első ciklusnapon telefonon jelentkezem. Kicsit idegeskedtem is, mert korábban jött pár nappal és aznap indultunk volna a Balatonra, hogy megünnepeljük a 7. házassági évfordulónkat.
Szerencsére azt mondta, hogy hétfőn délután menjünk be a Dévai Intézetbe, így irány Siófok. Nagyon kellemesen telt a hétvége, pihenéssel, várakozással teli. Sokat sétáltunk, hajókáztunk, próbáltunk erőt gyűjteni az induláshoz. Az első lombik előtt az ember nem tudja, hogy mire számíthat, mit hogy fog megélni és fél is az ismeretlentől. Próbáltam utána olvasni és elméletben már nagyon tudtam mindent, de a gyakorlat az mindig más :)
2011. május 30-án (hétfőn) délután kellett menni az intézetbe. Az orvosom mellett ott volt a megbeszélésen az intézet vezetője Dévai doktor úr is, mert Paragi doktor úr rezidens idejét még nem töltötte le, így egyedül nem kezelhetett.
Az intézet tiszta, kellemes hangulatú, a személyzet nagyon-nagyon kedves és figyelmes. Dr. Dévai István nagy szaktekintély (az ő csapata "csinálta" az első lombikbébit Magyarországon), látszik, hogy a téma abszolút ismerője, viszont kíméletlenül őszinte! Emellett már-már zavaró, hogy mennyire bebiztosítják magukat minden lehetséges probléma ellen (de gondolom ezt a sok rossz tapasztalat hozta ki). Én mai napig csodálom Dévai doktort, de akkor hiányoltam benne az empátiát, hiszen azok az emberek, akik már idáig eljutottak, tele vannak lelki sérülésekkel és nem mindegy, hogy az az orvos akire rábízzák magukat, hogyan tálalja a helyzetet. Beleérzően, kedvesen, segítő szándékkal vagy dúr bele bumm, rezzenéstelen arccal.
Ha ezen túl tudsz lendülni, akkor viszont nagyon szívesen ajánlom az intézetet, mert a nagy óvintézkedéseknek nagyon pozitív eredménye is van. Ahogy utánanéztem ez az az intézet, ahol nem fordul elő, hogy túlstimulálnak valakit és nem az a cél, hogy tucatszám érleljék a petéket és telenyomjanak mindennel. Emellett tényleg csak jókat tudok mondani róluk.
Az első lombikom sajnos nem volt valami leányálom, de ma már amikor ezeket a sorokat írom túl vagyok a másodikon, ami viszont maga volt a tökély. Éppen ezért nem szeretnélek elborzasztani vagy elkedvetleníteni, és nem szeretnék személyeskedni vagy Dévai doktort rossz színben feltüntetni, de a tárgyilagosság azt követeli tőlem, hogy a tényeket írjam meg és sajnos ez így alakult. De mindenképpen olvasd el a második lombikom történetét is, mert lehet úgy is...
Az indulás előtt, még a leletek gyűjtögetése idején részt kell venni itt egy csoportos előadáson, amit Dévai doktor úr tart. Itt a legrészletesebben (néha már elborzasztóan részletesen és kíméletlenül) felvilágosít az egész eljárásról. Minden lépésről, annak minden eshetőségéről. Mire végighallgatod ezt a kb. 1,5 órás előadást, már nem is tudod, hogy akarod-e ezt, de az biztos, hogy mindent tudsz a folyamatról. A doktor úr a végén megkérdezte, hogy félnek? Hát féljenek is, mert akkor nem hoznak buta döntéseket, ami beláthatatlan kockázatokkal járhat. Hát az előadás után, nem kis félelemmel jöttünk ki az intézetből. Nem az esetleges problémák aggasztottak, hanem én aki félek minden egészségügyi megpróbáltatástól éreztem, hogy komoly feladatra vállalkozom. De egy kisbabáért mindent, akár fogcsikorgatva is :)
Szóval visszatérve május 30-ra...
A találkozón a doktor urak megnézték a leleteimet. Igazából mindent rendben találtak, de Dévai doktor úr egyszer csak megkomorodott, hogy Ön kérem cukorbeteg. Amíg az adataim ilyen rosszak, minek akarok lombikot. Emellett a májfunkcióm is enyhe (10-15%) eltérést mutat, ami a lombik hatására csak romlani fog. Ezt nagyon át kellene gondolnom és visszajönnöm akkor amikor meggyógyultam. Néztem is kicsit furcsán, hogy azért vagyok itt, mert elképzelhető, hogy ezek miatt nem esek 4 éve teherbe. Ha meg tudtam volna gyógyulni, gondolom már meggyógyultam volna és akkor nem kérném az ő segítségüket. Nem repesett az örömtől, de hosszas vívódás után abban maradtunk, hogy az én felelősségemre kezdünk, de a pénteki kontroll alkalmával szerezzek be a belgyógyászomtól egy szakvéleményt, hogy ő is engedi a lombikot. Ha ez nem lesz meg, hiába szúrom magam egy pár napja már majd, leállunk.
Majd egy vizsgálat következett. A Dévai Intézetben az első alkalommal a menstruáció ideje alatt megszondázzák (megmérik) a méh hosszát, hogy tudják a visszahelyezésnél, hogy milyen mélyen kell felhelyezni majd az embriókat, hogy azok a legideálisabb helyre kerülhessenek. Nagyon féltem a beavatkozástól és fura is, hogy szanaszét tett lábbal hárman kukucskálnak be azon az ominózus nyíláson. Emellett mondták, hogy meg ne ugorjak, mert átszúrhatják a méhemet (de erről már minden elrettentőt hallottam az előadáson). A végén meg is lepődtem, hogy egy rákszűréssel ér fel az egész, azaz semmi különösebb fájdalmat nem éreztem.
Majd a vizsgálat végén még kitöltöttek néhány papírt és kissé rossz szájízzel is jöttünk ki, mert bár Dévai doktor úr a vizsgálat közben nagyon empatikusan bátorított, a végén azt mondta, hogy endometriozis, PCO, inzulin rezisztencia, agyalapi mirigy probléma, enyhe sárgatest elégtelenség és a férjemnél találtak egy kis morfológiai eltérést (pedig azt mondta a biológus, hogy egy falut meg tudna termékenyíteni) hát asszonyom az esélyük csak jó ha 10 %.
Hát erről beszéltem feljebb. Úgy jöttünk ki, mint akit fenékbe rúgtak, mert ezt lehet úgy is tálalni, hogy nem vagyok reménytelen, hiszen van 10 % esélyünk! Anno Paragi doki az első megbeszélésen nagyon pozitív volt és azt mondta, hogy sokkal bonyolultabb esetekben is értek már el sikert és az én esetem egyáltalán nem rossz és nem megoldhatatlan. Hát ez az! Akkor ez akkora pozitív löketet adott, de Dévai doktor úr kijelentése most a földbe döngölt minket :( ...és Paragi doki egy szót sem szólt. Kezdtünk megijedni. A férjem azóta nem is hajlandó bejönni velem a megbeszélésekre, mert azt mondta, hogy régen érezte magát ennyire megalázottnak.
A lényeg a lényeg egy nő a gyerekért mindenre képes, így én túllendültem ezen és a feladatra koncentráltam.
Munka mellett próbáltam összeszervezni a dolgaimat és elkezdtem a reggeli "kellemes" injekciózást is. Minden reggel két szúrás a hasba, ha mellé megy akkor három. Egy táblázat tartalmazza a napi protokolomat, mikor mennyit vegyek be vagy szúrjak be magamnak. Szerencsére már rutinos voltam, mert tavaly az inszemekhez is kellett Gonal-F-t szúrnom, így túl lendültem a dolgon. Amikor először kellett beadnom az injekciót tavaly, majdnem szívinfarktust kaptam tőle. Én aki rettegek az orvosi beavatkozásoktól, most egyszerűen csak szúrjam hasba magam? Ki az a h...e, aki azt gondolja, hogy egy ember csak úgy hasba tudja magát szúrni? Lefertőtlenítettem a hasam (vagy százszor, mert az a procedúra nagyon ment :) ) és itt tomboltam. 1 órás kínlódás után erőt vettem magamon, mert este 8-ig be kellett volna adnom a szurit és már 20.15 volt. Oda tettem a hasamhoz a tűt és hunyorogva vártam, hogy mit érzek. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a tű ki sem látszik a hasamból és én nem is éreztem semmit. Hát persze, hogy nem, amennyi adrenalin lehetett bennem :). Aztán másnap már csak úgy döftem magam, mert akkor már nagyon bátor lettem ... csak akkor meg nem volt adrenalin :), így azért azt már éreztem. Szóval szépen kikísérleteztem, hogy hogy a legfájdalommentesebb az egész tortúra, így nem is engedem másnak szúrni. A férjem szerint már egyenesen kívánom az injekciózást :). Apropó férjem, hogy nekem miért nem ő adta be? Mert jobban be volt sz..va, mint én és inkább haza sem jött addig, amíg biztosítottam, hogy túl vagyok a procedúrán. Most meg már én nem engedném neki, hogy össze-vissza szurkáljon :))
de vissza a történethez...
Csináltatnom kellett egy friss EKG-t és bejutni valahogy a magán belgyógyászomhoz, akihez legalább 15 nappal előbb be kell jelentkezni, de most 3 napom van, hogy a lelet a kezemben legyen. Nagy idegességek árán sikerült összehoznom mindent és meglett a belgyógyász szakvélemény, amiért pénteken 6.00-tól lehetett menni a Fehérvári útra. 7.30-ra pedig a Dévai intézetbe kellett érnem, Gazdagrétre. Szerencsére pont útba esett, így flottul ment minden. Viszont idegeskedtem, hogy most mi lesz, minden rendben lesz-e és mikor érek be dolgozni, mert ma vagyok utoljára (szabit vettem ki a leszívás hetére) és rengeteg a dolgom. Szerencsére az intézetben minden jól alakult. Elfogadták a szakvéleményt és a petéim is növekedésnek indultak.
Kicsit megnyugodva rohantam tovább vérvételre, mert el lettem küldve. A vérvételt a Podmaniczky úti ÁNTSZ-nél veszik le, így elég szép mutatvány volt Gazdagrétről a Podmaniczky útra eljutni időre autóval csúcsforgalomban, majd vissza a Déli patikába gyógyszerért...és hát dolgozni is kellene menni.
14.30-ig dolgozunk pénteken és nekem sikerült is 13.00-ra beérnem. Hát nem volt nagy az öröm, mert akkor még át sem adtam a feladatomat senkinek és hát el fogok tűnni néhány hétre. Jött a maratoni munka, hogy mindent úgy hagyjak ott, hogy jó legyen. 19.00 után tudtam eljönni, de akkor már a sírás kerülgetett az idegességtől. Szombaton megnyugodtam, mire eszembe jutott, hogy a tegnapi nagy tortúra miatt, elfelejtettem elmenni a hüvelyváladék vizsgálatomért és azt a lelkemre kötötték, hogy kell még a műtét előtt.
Vasárnap este is programunk lett. El kellett kezdeni este szúrni a Cetrotide injekciót, ami nagyon súlyos allergiás reakciót is okozhat, ezért az elsőt a János Kórház Nőgyógyászatán kell beadatni. Ha nincs baj, a következőt már szúrhatom magamnak. (Itt csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy rendesen kiütött a gondolat, hogy most biza valaki más fog hason szúrni, így úgy kikaptam a nővér kezéből a tűt mielőtt szúrt volna - aki hirtelen köpni-nyelni sem tudott- de elütöttem az egészet azzal, hogy gyakorolnom kell, így szép lassan beszúrtam magamnak. Nem problémázott, de jelezte, hogy nem kell ennyire finomkodni, csak úgy döfjem be. Gondoltam, majd ahogy nekem jó, ha már több tucatszor kell ezt csinálni, miért kínozzam magam :).
Vasárnap este útban a kórházból hazafelé azon tanakodtam, hogy mit csináljak, hiszen hétfőn 7.30-ra a Dévai Intézetben kell lennem, a hüvelyváladék leletem, meg a II. Nőgyógyászati Klinikán van, ahol szintén kb. akkor tudnak fogadni. Elindultam hát inkább a Dévaiba és telefonon próbáltam az eredményről érdeklődni, úgy gondoltam nem lehet vele baj, majd a vizsgálat után elmegyek érte. A sors viszont megint probléma elé állított, mert kiderült, hogy most egy másik bacit találtak benne. Valószínű az orvosi beavatkozásokkal kerülhetett be vagy az előző bacira kapott antibiotikum következménye, de ott van. Én aki állandóan kezet mosok, aki a WC-be is mosott kezekkel megyek és a kilincset csak papírral vagyok hajlandó megfogni, még a munkahelyemen az irodaházban is. Én aki állandóan zuhanyzok, fertőtlenítek, takarítok az ismerőseim szerint már betegesen is... hát egy világ omlott össze bennem. Rettegve ültem a rendelőbe, hogy most mi lesz, tuti leállunk.
Legnagyobb meglepetésemre a doktor urak jobban kezelték ezt a helyzetet mint vártam. Beszéltek telefonon a nőgyógyászommal, hogy mi is ez pontosan és mondták, hogy nem gond, írnak fel penicillint, ha nem vagyok allergiás rá és minden rendben lesz.
Megkönnyebbülve, boldogan jöttem ki a rendelőből, hogy most aztán célegyenesbe vagyok. Kiváltottam a gyógyszeremet és 11.00-kor be is vettem az antibiotikumot. 16.00-ra kellett visszamennem a Déli patikába a többi injekcióért. Megebédeltünk a férjemmel és ejtőztünk egy kicsit itthon addig is. Majd 14.00 körül furcsáltam, hogy viszket mindkét hónaljamnál a karom, de akkor már vagy tízszer megvakartam. Egyszer csak látom, hogy tiszta piros hólyagos ott a bőröm. Ezt nem hiszem el, allergia? Nagyon sokszor szedtem már Augmentint -bár most Augmentin Duót írtak fel 1 g-t - de még sosem voltam allergiás rá. Gyorsan bedobtam egy kálcium pezsgőtablettát és még vagy ötöt, mert nem múlt el, majd indultunk a Déli patikába. Szépen lassan az egész karom olyan lett az ereim mentén. A patikában vettem még kálciumot is és hazaindultunk. A dugóban ülve, azt veszem észre, hogy nagyon viszket a lábam szára. Hazaérve látom, hogy az is tiszta vörös és foltos.
Ennek a fele sem tréfa, hívtam Paragi dokit, hogy most mit csináljak, mert ráadásul este be kell adnom a második Cetrotide-t is, ami lehet, hogy így már más képet mutat, mint tegnap mutatott. Mondta, hogy mindenképpen menjek be az ügyeletre. Hát szaladtunk is a csepeli ügyeletre, ahol kaptam a fenekembe egy jó nagy injekciót (mert még ott nem voltam kilyukasztva), de azt mondták, hogy ők a Cetrotide-t nem vállalják el beadni, mert baj esetén nem tudnak mit kezdeni velem, menjek az István kórházba. Így elindultunk át a városon (megint).
A kórházban a doktornő is elzárkózott az injekció badásától, amint meglátta, hogy milyen allergiás reakcióim vannak éppen. Felhívta hát Dévai doktort, aki azt mondta, kissé felháborodva, hogy megkérdezte, hogy allergiás vagyok-e a penicillinre és ha így alakult, akkor viszont bacival a hüvelyemben nem lehet leszívás, LEÁLLUNK és kész! Szerdán menjek be az intézetbe.
Egy világ omlott össze bennem. Ennyi tortúra a semmiért, sírva kullogtam el az autóig és hazafelé egy szót sem tudtunk szólni. Egész éjszaka sírtam, még álmomban is. Majd reggel az üresség érzet, a szomorúság és a tükör, amiben láttam, hogy már nem csak a testem, hanem a fejem is torz lett az allergiától. Az ujjaim feldagadva, össze sem tudtam csukni őket. Feküdtem és aludtam egész nap. Ittam a kálciumot, meg a Fenistil 24 gyógyszert szedtem...
Másnap reggel az allergia teljesen eltűnt rólam. Nagyon csodálkoztam és szomorúan mentem a Dévai Intézetbe. Tartottam magam a sok boldog nő között, aki örült, hogy pénteken lesz a punkciója (a petesejtek leszívása) én viszont sírtam belülről és néha kívülről is. Bementem a vizsgálatra minden mindegy alapon, ahol kiderült, hogy bár 3 napja nem szúrok semmit, van 13 petém, amit viszont le kell szívni, mert már nem fordítható vissza a folyamat. Csodálkoztam is, hogy most még is lesz nekem is punkcióm pénteken?
Mosolyogva jöttem ki a vizsgálatról és büszkén intéztem a műtéthez a papírokat. Annyi kérése volt a doktor uraknak, hogy kíméljem magam, pihenjek, feküdjek, mert nem kapok semmit és kidurranhatnak a peték. És a baci kérdeztem? Azt megoldják dupla dózisú hüvely fertőtlenítő kúppal. Erre kérdeztem volna valamit, de helyette örültem annak, hogy megyünk tovább.
Feküdtem is egész csütörtökön és pénteken (2011. június 10-én) 7.30-kor a műtét előtti ultrahangon örömmel konstatáltuk, hogy megvan az összes petém :). Mehetek a kórterembe és utána majd a műtőbe. Négyen várakoztunk műtétre, engem tettek be másodiknak. El is uralkodott rajtam a pánik ... megint műtét, branül ... próbáltam higgadt maradni, hogy ne ártsak a petéknek, de nagyon-nagyon féltem. A műtőbe lábon megyünk be, majd fel kell feküdni az asztalra, a lábadra húzzák az anyagcsizmát és kikötnek, majd megmérik a vérnyomásod. A pulzusom 165 volt, így a nővér és az altató orvos kedvesen elmosolyodott, hogy mitől félek ennyire, hát csak jó fog történni és pulzusomat le kell vinni 130 alá, addig el sem tudják kezdeni. Én mondtam, hogy leginkább a branültől félek. Az altatóorvos kedvesen és finoman megszúrt és mondta, hogy csak ennyi volt és most már pihenjek és ad egy kis bódítót...
Amikor magamhoz tértem (felébresztettek) finoman át kellett kúsznom a műtőasztalról az "ágyamba", amit kigurítottak velem a kórterembe. Aludnom kellett volna még, de nem tudtam, olyan izgatott lettem. "12 szív" volt a tenyerembe írva, ami azt jelentette, hogy 12 db petesejtet tudtak leszívni :). Meg is lepődtem, mert a műtétek végén kiderült, hogy nekem lett a legtöbb petesejtem a végén. Majd jól el dzsemboriztunk a szobatársakkal :)) 15.00 után végre kivették a branült a kézfejemből és öltözhettünk, illetve mehettünk konzultációra Dévai és Paragi dokihoz. Kiderült, hogy 11 petesejtet tudtak megtermékenyíteni ICSI technikával, a spermiumok enyhe morfológiai eltérése miatt. Másnap kell telefonálnunk, hogy mennyi lesz ebből alkalmas.
Szombaton kicsit be is pánikoltunk mert kiderült, hogy a 11-ből 2 db embriónk van, akik szabályosan osztódtak, viszont ők nagyon szépek. Hétfőn, azaz június 13-án reggel kell újra telefonálnunk.
Hétfő Pünkösd hétfő volt és meg voltam győződve, hogy ünnepnapon úgy sem lesz beültetés, így a férjem elment dolgozni.
Telefonáltam, mire azt mondták, hogy kapjam magam és induljak az intézetbe, mert beültetik a 2 embriót. A férjemnek mondtam, hogy sietnem kell, nem tudom megvárni még hazaér, annak meg nincs értelme, hogy eljöjjön oda és két kocsival jöjjünk vissza, így egyedül mentem. Nagy volt az örömöm, hogy még is sikerült, 2 babát hozok haza és nem kérdés, hogy beültetem mindkettőt :)
Megérkeztem az intézetbe, ahol már ott voltak sorra beültetésre várva a szobatársaim. Én kerültem utoljára be a vizsgálóba. Aki kijött, nagy örömmel ment is be a kórterembe öltözni a beavatkozáshoz. Én is nagy boldogan fekszem fel a vizsgáló asztalra, de látom, hogy a dokik arca elkomorodik, valami baj van éreztem. A konzultációs szobában majd el is kezdték mondani, hogy sajnos eléggé stimulált állapotban vagyok. A jobb petefészkem 10 cm-es és elég sok a hasűri folyadékom is, így ők nem javasolnak egy embrió visszaültetését sem, mert ha megtapad egy is, akkor életveszélyesen túlstimulált állapotba kerülhetek. ... megint összeomlott bennem az a világ ... mit tehetek kérdeztem? Lefagyaszthatjuk az embriókat, de mivel 25 % az esélyük az életben maradásra felengedés után, így elég sanszos, hogy nem lesz belőlük semmi. Kb. két hónap múlva viszont újra kezdhetünk egy másik ciklust. A könnyeimmel küszködtem és gondolkodási időt kértem. Kimentem és felhívtam a férjem, a barátnőm, beszéltem a szobatársaimmal és az az elhatározás született meg bennem, hogy anya jelölt vagyok, nem szabad csak így feladnom és elengednem a 3 napos kicsikéim kezét, így vállalom a kockázatot. Közben beszéltem külön Paragi dokival is aki, azt mondta, hogy neki az én életem az elsődleges és ha a feleségéről lenne szó, ő azt tanácsolná, hogy engedje el ezt a ciklust. Nagyon jól esett attól függetlenül, hogy talán nem ezt akartam hallani, hogy megért és segíteni próbál. Hosszas vívódás után, kitartottam az elképzelésemnél.
Bementem a doktor urakhoz és elmondtam nekik a döntésemet. Dévai doki kissé fel is háborodott, hogy hogyan lehet ilyen felelőtlen döntést hozni. Le is íratta velem, hogy kifejezetten orvosi utasítás ellenére kértem a visszaültetést és mindennemű felelősséget én vállalok és vállalom a vele járó anyagi terheket is. Egy embriót enged így visszaültetni, a másik megsemmisítésre kerül.
Ilyen szót kimondani egy leendő anyának, aki évek óta várja, hogy kezébe tarthassa gyermekét, hogy most MEGSEMMISÍTJÜK azt az egy kis, ártatlan, pár napos életet. A szívem szaggatták ki!!! ...és csak küszködtem a könnyeimmel és csengett a szó a fülemben ... MEGSEMMISÍTENI! ...
Visszaültették az egy pirinyó embriót (persze én végig sírtam az egész beavatkozást), annyira sajnáltam a másik embriót. Majd hazafelé és egész este őt sirattam.
Másnap megpróbáltam az egy szem tökmagomért összeszedni magam. Szép és nyugodt 3 hét várt rám. Próbáltam pozitív lenni, reménykedtem, de az élet még nem így akarta ... és ő elment a testvére után
... de az ember nem adja fel, próbálkozik tovább.
A második lombikomról viszont már legközelebb írok, remélem visszatérsz elolvasni!
