Kedves Olvasó ne haragudj, hogy csak most jelentkezem a második lombikom történetével - így 5 hónap elteltével - de most tudtam csak összeszedni magam annyira, hogy leüljek és írjak róla.
Babonából nem akartam a lombik alatt mesélni a dolgokról, utána meg elsodort a fekete leves. Tudom azt is, hogy egy blognak az volna a lényege, hogy napi szinten írok a témáról, de fontos, hogy ne csak ebben a gondolatvilágban éljen egy meddő pár nap, mint nap, így sokszor próbálom a témát hanyagolni mostanában.
A második lombik…
Az első tortúrás lombikkezelés után megbeszéltük Parragi dokival, hogy augusztus végén elmegyek hozzá és egyeztetünk, hogy szeptember végén mikor és hogy fogunk indulni a következővel. Nagyon féltem, hogy kezdődik a kálvária elölről, de nyugtatgatott, hogy ne izguljak, már ismerjük a ciklusomat, a szervezetemet, így sokkal rákészültebbek vagyunk és nem lesz semmi probléma. Viszont a helyzet úgy alakult, hogy pont beleférünk a 90 napba (mert az állam csak 90 naponként támogatja az első öt beültetést), azaz vélhetően pont a 91. napon lenne a beültetésem. Mivel az eredményeim nagyon jók, lehetne is kezdeni. Kicsit tanácstalanok voltunk, mert szeptember végére számoltunk és éppen augusztus vége volt akkor - de ha így kell lennie, akkor hajrá. Bár eléggé féltem, hogy mi van, ha hamarabb érik a petém és nem lesz meg a 90 nap, akkor kidobtuk az ablakon a pénzt a gyógyszerekre és feleslegesen nyomom majd magamba azt a sok hormont.
Mivel Dévai doki nem volt benn az ezt követő vizsgálatokon, örömmel konstatáltam, hogy Parragi doki végzett orvos lett ezen a területen, így már nem függtünk Dévai doktor úr szeszélyes hangulatától a kezelésem és végre kiegyensúlyozott az egész. Parragi doki nagyon kedves, figyelmes, türelmes és nem utolsó sorban jó szakember. Tényleg szívből csak ajánlani tudom! Szinte minden álomba illő volt. Sehol egy gond, egy rosszullét, semmi probléma nem merült fel, végig nagyon jók voltak az eredményeim. A leszívás is pontban időre történt. A műtét után, még a műtőben ébresztés előtt magamtól keltem fel és elöntött valami végtelen nagy nyugalom és boldogságérzet. Mondtam is az altatóorvosnak, hogy olyan jól érzem magam, mintha egy wellness kezelésen vettem volna részt. Ezen nevettek is az intézetben néhány napig és példálóztak velem - ha valaki félve ment be a műtőbe-, hogy nem kell félni, mert itt tulajdonképpen csak egy wellness kezelés folyik. J
10 embriót tudtak leszívni és IVF-el megtermékenyíteni és az orvok valamint az embriológusok szerint, minden nagyon rendben volt. Szerintük annyira, hogy nem is látnának akadályt arra, hogy természetes úton is teherbe essek, csak aktívan kellene szexuális életet élnünk. Délutánra 9 embrió volt, ami ténylegesen megtermékenyült. Másnapra 4 szabályosan osztódó embriónk lett. A harmadik napra csak 2 embrió tartott ki, de azok nagyon szép 6 és 8 sejtesek voltak, így minden esélyünk meg volt a sikerre. A többi már a Jó Isten kezében volt, mert még nagyon sok akadályt meg kellett ugraniuk a mi kis lombikbabáinknak. Minden nagyon rendben volt a beültetésnél is, kivéve az, hogy egyedül mentem el rá L …..Igazából itt kezdődtek a gondok.
Már az első lombiknál éreztem, hogy a férjem nincs teljesen mellettem (ott is egyedül voltam a visszaültetésnél). A második lombik kezdése előtt együtt voltunk az orvosnál. Többször is kérdeztem, hogy mi a véleménye, de csak annyit mondott – csináljuk! Nem éreztem, hogy ezt nem mondaná komolyan. Nem erőltettem, hogy legyen aktívabban része a kezelésnek (bár szerettem volna), mert őt zavarta és nem szerette volna, ha ő adja az injekciót, vagy bejön egy-egy vizsgálatra.
A kezelésekre így egyedül jártam, de úgy gondoltam, hogy nem baj, ha nem jön fel velem, végül is nem szükségszerű ott lennie és legalább nem hiányzik a munkahelyéről, úgy mint én. A leszívás előtti napon - amikor tudatosult benne, hogy neki holnap mintát kell adnia - kezdett nagyon furán viselkedni. Mondtam is neki, hogy most szól, amikor 14 petesejt érik bennem és azt holnap így is, úgy is leszívják - mert ilyenkor már nem lehet csak úgy abbahagyni az egészet. Másnap eljött velem és mivel nagyon jól alakult minden megnyugodott. Aztán 3 nap múlva a beültetés napján már nem jött velem, arra hivatkozva, hogy dolgozni kell mennie. Aztán megint kezdett furcsa távolságtartó lenni, mint az első lombikunk, ezen szakaszában, mintha egy idegen lenne bennem. Nagy ívben került. Majd következett 3 hosszú hét várakozás, - mert itt az intézetben az a bevett szokás, hogy a beültetés után 3 héttel kell terhességi tesztet csinálni, addig sem vérvétel, sem teszt-. Nem mentem dolgozni, hogy ne idegeskedjek, ne stresszeljek a benti dolgokon, és mindent megtegyek a siker érdekében. Furcsálltam, hogy a férjem nem vesz ki szabit, hogy velem legyen, ellenben mindig későn ér haza és a szabadideje is eléggé be volt programozva. Így szinte egyedül voltam nap, mint nap. Sírdogáltam is emiatt, mert nagyon egyedül és magányosnak éreztem magam, na meg gondolom a hormonok is túltengtek bennem.
Majd meglett az eredmény, nem vagyok terhes, nem sikerült! Együtt érezve megölelgetett néhány percre, majd leült a számítógép elé, mondván bár szabadnapos, de dolgoznia kell, mert sok a dolga.
Sajnos úgy néz ki, hogy ez az egész tortúra, amit évek óta járunk - hiába vagyok nagyon erős, hiába szedtem össze minden bátorságom és éltem túl minden egészségügyi beavatkozást rettenetes félelmeim ellenére, hiába vagyok kitartó és teszek meg mindent, hogy elmondhassam, rajtam nem múlik és büszke legyen rám a férjem, hogy milyen erős vagyok és nem esek össze és nyalogatom a sebeimet - nagyon megviselte a házasságunkat. Úgy éreztem, hogy a mi kapcsolatunk nagyon erős, hiszen mi nem csak szeretjük, tiszteljük és becsüljük egymást, hanem mindenben ki is egészítjük egymást és igazi lelki társak vagyunk. Úgy látszik, életünk eme nagyon nehéz időszakán nem tudunk túljutni együttes erővel. Igen tudom, hogy nagyon sok kapcsolatot öl meg ez a helyzet, de azt is, hogy sokat még erősebbé tesz. Azt hittem, hogy mi ezek közé tartozunk majd, de sajnos be kell látnom tévedtem.
Május óta romokban állt a szexuális életünk, az az lombikon kívül nem is volt esélyem, hogy terhes legyek. Előtte volt a műtét, majd az inszeminációk … amik az utóbbi egy évben mind, mind tönkre tették közöttünk a romantika csíráját is. Veszekedések, nagy beszélgetések leginkább a részemről, és érdekes ügyek kerültek napvilágra, ... a lényeg a lényeg, a férjem besokallt és kijelentette, hogy ő már nem is tudja, mit érez irántam és érez-e egyáltalán valamit, így inkább elköltözik. Ad lehetőséget, hogy egy másik emberrel megpróbáljam, mert lehet, hogy neki is nekem is egy új partnerrel, megoldódna a probléma egy csapásra.
Értem a férfiúi sértettségét, hogy a büszkeségébe gázolt a sikertelenség (pedig elvileg nála nincs is probléma), hogy elege van az egészből, hogy a házaséletünkben és a testnedveinkben, na meg bennem turkálnak folyton és besokallt a napi tortúrától, de sosem szólt, hogy ez neki így nem jó, lassítsunk, ne csináljuk,…. és sajnos én sem vettem rajta észre, valószínűleg úgy lefoglalt ez a sok minden. Tudja, hogy ebben hibázott, de már nem tud mit tenni, valami végleg megváltozott. És azt hiszi, hogy egy új partner majd mindent megold és nagy szívességet tesz nekem, ha hagyja, hogy váltsak.
Hát akkor nem érti a lényeget! Én nem gyereket akartam mindenáron, mert akkor már örökbe fogadtam volna, vagy elintéztem volna máshogy, … én Őt szerettem volna mindennél jobban megajándékozni a gyermekünkkel, a szerelmünk gyümölcsével… de ezt a vágyat, ezt az érzést a nő részéről egy férfi nem értheti.
Nagyon sok barátra tettem szert a hasonló helyzetben lévők közül, és nagyon jól esik a támogatásuk. Mostanság viszont velük is ritkán beszélek, mert nem akarok erről a témáról beszélgetni, kicsit én is menekülök előle. Másrészt meg a férjem felrótta nekem, hogy úgy érzi, hogy elememben vagyok, ha ez a téma szóba kerül. Élvezem a helyzetet, hogy írok róla, hogy idegeneknek adhatok tanácsot, hogy esténként egyfolytában a lányokkal csacsogtam telefonon ahelyett, hogy vele lettem volna. Igaza van, ez tényleg így volt, így joggal érezhette magát csak egy tenyészkannak. Szóval most leredukáltam ezeket a dolgokat, nem beszélek előtte erről a témáról, és a blogomat sem írtam már néhány hónapja.
Azért azt hittem, hogy ismer annyira, hogy én így próbáltam megszabadulni a félelmeimtől, kiadni magamból a fájdalmaimat a bánatomat. Próbáltam a rossz helyzetből kihozni a jót, mert az így már sokkal elviselhetőbb lett…
